Most írjam azt, hogy a Soulfly második
lemeze kőkemény, meg tele van indulattal, intenzitással, metsző
riffekkel, elszállós témákkal? Ezt a sablont nagyjából
bármelyik sorlemeznél el lehet sütni, ebben az értelemben Max
Cavalera a megbízhatóság mintaképe. A Primitive nagyjából az
első lemez rengeteg vendéggel feltuningolt, mélyre hangolt,
groove-tribal-metalos, világzenés koncepcióját viszi tovább. Az
egész produkció jóval összefogottabb a debütáló albummal
összehasonlítva. Nyilván nincsen összefüggés, de máig ez a
legsikeresebb (értsd: legjobb eladásokat produkáló) lemez a
Soulfly katalógusában. A keverőasztal mellől lecserélték Ross
Robinsont, aki a Kornnak kreált hangzással került rivaldafénybe,
helyére Toby Wright került, aki az Alice In Chains-szel és a
Slayerrel dolgozott korábban. A nu-metalos hangzáskép ennek
ellenére vajmi keveset változott az a fajta thrash-orientált
irány, ami mostanában a Soulfly sajátja, majd csak az öt évvel
későbbi Dark Ages-szel köszön be. A nyitó Primitive egy
csodálatos melódia a Chaos AD mindent elsöprő reinkarnációja. A
Pain egy hasonlóan jól eltalált téma Chino Moreno (Deftones) és
Grady Avenell (Will Haven) vendégszereplésével. A közreműködőket
többé kevésbé ízlésesen sikerült összeválogatni, Tom Araya
egyszerűen tündököl a Terrorist-ban és Corey Taylor
(Slipknot/Stone Sour) is megfelelően magáévá tette a
JumpDaFuckUp szellemiségét, pirospont mindkettőjüknek. Nem úgy
Sean Lennon, akinek a Son Song-ot sikerült totál kiherélnie. Oké,
az apja egy legenda, de ez nem jogosítja fel az általa elkövetett
ámokfutásra. A saját jogán csak egy wannabe-rock(?)sztár,
szart sem ér. Könyörgöm, csak ne engedjék mikrofonközelbe. Ezt
a számot inkább léptessük! A Mulambo törzs közreműködésével
felvett Mulambo szintén hangulatos darab a Ratamahatta kistestvére
lehetne. Alapos tribal-metal gyöngyszem, a szemem könnybe lábad a
hallatán. A Boom és a Prophet hagyományos groove-orientált témák,
nekem ezek jönnek be a leginkább. Elszállós, instrumentális
témából minden lemezre jut, a Soulfly II. helye is be van
betonozva. Az „In Memory Of” rap-metal crossover torzszülöttje
a lemez másik mélypontját képezi, de végül is szódával
elmegy. Szerencsére a záró FlyHigh női énekessel megtámogatva
ismét felfelé húzza az arányokat. Mindent összevetve jól esett
újra hallgatni a Primitive-et, kellemes meglepetést okozott. Nem
emlékeztem, hogy ennyire kiemelkedő anyag lenne, még a fent
részletezett gyengeségei ellenére is. Max Cavalera érzi a metált,
ehhez nem fér kétség. A Primitive meg nem egy Reign in Blood, de
attól még odabasz!
-bt-
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése