A Honkin' On Bobo blues örökzöldekkel
teletűzdelt feldolgozáslemezét nem számítva a zenekar 2001 óta
nem adott ki stúdiólemezt, ennek ellenére a turnégépezet nem
állt meg, hiszen egy ilyen kaliberű csapat minden különösebb
apropó nélkül megtölt egy stadiont a világ bármelyik pontján.
A koncertek mellett folyamatosan lebegtették egy új lemez
megjelentetését, miközben gőzerővel zajlott az
Aerosmith-szappanopera, minden héten friss hírekkel arra
vonatkozóan, hogy éppen ki kivel nincs beszélőviszonyban a bandán
belül. Nagyjából egy-másfél évvel ezelőtt érkezett az első
hitelt érdemlő információ arról, hogy az Aerosmith végre
befejezi a régóta húzott és halasztott lemezanyag munkálatait,
melynek produceri teendőivel, azt a Jack Douglast bízza meg, aki a
hetvenes évekbeli Aerosmith-klasszikusok megszületésénél is
bábáskodott. Na, ez már valami. Várható volt, hogy a Just Push
Play kilúgozott, kiszámolt és végletekig kommercializált
rádiórockját valami organikus, tökös rock n' roll anyaggal
szeretnék feledtetni, ami bizonyos mértékben be is jött. A nyitó
Luv XXX még nem ennek a törekvésnek a jegyében fogant,
egyértelmű csalódás, egy primitív B-oldalas nóta, úgyhogy
rendesen elkezdtem parázni. Szerencsére a következő O Yeah
pozitív irányba billenti az egyensúly, totál hetvenes évek
fíling, a Toys In The Atticon vagy a Rockson is elfért volna. A
Beautiful ismét egy gyengébb szerzemény a rapbe oltott verzék és
a balladás refrén épp annyira bizarr ahogy most elképzeled! És
itt álljunk meg egy pillanatra. Sajnos egy amerikai piacra hangolt
produkció nem áll meg a lábán balladák nélkül, az
Aerosmith-től pedig meg is szoktuk már az albumonként négy-öt
lassú számot, most is be kell nyelni ennyit, nincs mese, érzelmes
vén faszokról van szó, na... A Tell Me az első kiemelkedő
öngyújtó-faktorral rendelkező nóta Tom Hamilton tollából aki a
Janie's Got a Gun óta először rukkol elő saját szerzeménnyel
egy Aerosmith albumon. Magam részéről azért hatásosabb
comeback-re számítottam, de mindegy. Az Out Go The Lights a női
vokálok és a fúvósok ellenére is süt, benne van a rock n' roll
faktor, a második tízpontos szám az albumról, még a refrént is
sikerült eltalálni, Tyler kurva nagyot énekel benne. Ezt az irányt
kellene erőltetni a bostoni rockereknek, persze én innen hiába
pofázok! A klipesített Legendary Child először még rám hozta a
frászt, hogy itt van egy újabb semmitmondó Aerosmith-tölteléknóta
amiből annyit sikerült ránk szabadítaniuk a korábbi két
albumról, de itt elfér, végül is megvan a helye. A What Could
Have Been Love ismét egy ballada, de a jobb fajtából, kellemes
rádiórockos téma, nyilván annak lett szánva. A Street Jesus
ismét egy pörgős rock n' roll nem halok be tőle, de a Music For
Another Dimension diétás változatán egyértelműen ott
szerepeltetném. Most már nyilván kitalálod, ismét egy ballada
következik. Ha arra vagy kíváncsi, hogy minek ennyi lassú nóta
egy rocklemezre, nem vagy egyedül, barátom. A Can't Stop Loving You
ennek ellenére ismét átviszi a lécet, az American Idol negyedik
szériájának győztese, a country műfajában Carrie Underwood is
képes hozzátenni az értékéhez. Country, bazmeg? Ismét felhívnám
a figyelmet, hogy ezzel a lemezzel az tengerentúli piac lett
becélozva. Nekünk itt Európának ez a már olyan sűrű és közel
emészthetetlen, mint egy magasra tornyozott, juharsziruppal nyakon
öntött amerikai palacsinta-költemény. A Lover A Lot egy újabb
semmitmondó B-oldalas szerzemény, a Luv XXX testvére, különösebb
szívfájdalom nélkül léptethető. We All Fall Down – igen,
ismét egy ballada – mehet a levesbe. A Freedom Fighter-ben Joe
Perry és a színész Johnny Depp pillanatai következnek, a
kettejükben az a közös, hogy egyiknek sincs hangja. Pedig a szám
zeneileg ott van, kíváncsi lettem volna, hogy Tyler hogyan oldja
meg. Egy másik dimenzióban. Mellesleg az album deluxe változatán
szereplő Oasis In The Night slide-os, Tom Waits-es hangulatához
jobban passzol Perry orgánuma, na, az bejön, ahogy a Something
belassult mocskos rock n' rollja is üt az előadásában. A Closer
egy lassabb bluesos téma, nálam megmenekült, kellemes darab. Itt
kellett volna lezárni az albumot. Igen ám, de a lemez végére még
marad egy ballada, mondanom sem kell, totálisan felesleges, egy
utolsó ripacskodás Tyler részéről, nekem ez már sok.
Összegezve, nem rossz lemez a Music For Another Dimension, főleg a
Just Push Play fényében, bár titkon azt reméltem, hogy a Get A
Grip szintjét azért megugorják. Nem sikerült. Legalábbis ebben a
formában biztosan nem. Ebből az anyagból össze lehetett volna
gyúrni egy korrekt 9-10 számos lemezt, amire mindenki csettintett
volna, legalábbis az én ízlésem ezt diktálja.
Értékelés: :|
(határeset, nem tudom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése